2013. október 25., péntek

Hókif... akarom mondani, kókuszos töltött kifli

- Közeleg a szülinapom. Én pedig süteményt fogok sütni! - jegyeztem meg.
- Aha - mondta Ciccnyog. - És miért dörzsölgeted ilyen ádázul a kezed?
- Mert szét fogom osztogatni a melóim közben. De csak az kap, aki felköszönt! Ha
valaki elkezdi, mások pedig rájönnek, hogy ezért süti jár, mindenki fel fog köszönteni! Öngerjesztő folyamat lesz. Hógolyó a hegyetetőről lefelé. Érted mit akarok mondani.
- Ördögi terv...
- Kösz szépen. Majdnem három egész percig gondolkodtam rajta.

Van nekem egy kedvenc süteményem, amiről azt hittem, úgy nevezik: hókifli.
Hát pedig kurvára nem.
Amit ugyanis az interneten hókifli néven futtatnak, az nagyon nem az, mint amire én gondoltam.
- Neeeeeeeeem! - sikítottam a hajamat tépve a munkafolyamat közepén, amikor rájöttem, mivel is állok szemben. - Már megint egy tekerős kifli! Istenem! A hagymás kifli rémálma visszatért!

Na de ne szaladjunk ennyire előre. Egyelőre még csak ott tartok, hogy bedőltem az internetnek, és elkezdtem beszerezni az alapanyagokat a diós hókiflihez.


Hozzávalók: 
  • 50 dkg liszt
  • 30 dkg darált dió kókuszreszelék
  • 25 dkg vaj
  • 5 dkg cukor
  • 3 tojás
  • 2 dl langyos tej
  • 2 dkg élesztő
  • tej
  • porcukor
  • csipet só
Dió nem volt a boltban, volt viszont kókusz... azt gondoltam, végülis miért ne csinálhatnám meg a tölteléket ugyanúgy kókusszal.
Talán fel kellett volna, hogy tűnjön; a süti, amire én emlékszem, nem tartalmazott tölteléket.
De hát hülye vagyok, ez van.


Először is felfuttattam az éleszőt.
Két tojást aztán felvertem, és összegyúrtam az előírt mennyiségű liszttel, margarinnal és cukorral.
Margarint gyúrni amúgy mindig olyan izé... Mancsos.


Ééééés mivel a netes recept csak az alapanyagok között sorolta föl a sót, az elkészítés módjánál azonban nem írta bele a mondatba, így én sem tettem bele. MERT NEM FIGYELTEM!
Egyszóval ne hagyjátok ki a sót. A só az kell. A só az jó.
Néhány óráig hűtőben pihentettem, aztán kinyújtottam az asztalon. Végülis egész kellemes tésztát kaptam belőle.


Ekkor ám már kezdett gyanús lenni a dolog, hogy mintha ez mégse az a sütemény lenne, amit én tulajdonképp csinálni akartam...


Amikor odáig jutottam, hogy szaggassak belőle köröket, majd rakjak a közepére tölteléket, és csavarjam fel, akkor már a fejemet fogtam. Hiszen ez majdnem ugyanaz, mint a hagymás kifli, csak édes verzióban. Jajanyám. Megint szophatok.

A töltelék elkészítése csak annyi volt, hogy egy kevés tejjel és porcukorral össze kellett főzni sűrűre. Mivel azonban a fehér kókuszreszelék a fehér tejjel a fehér lábasban sehogy se mutatott, nem fárasztottam magam a fényképezéssel.
Ebből a kókuszos, tejes cukros töltelékből kanalaztam a korongokra, amiket a feltekerés előtt még egyszer kinyújtottam a biztonság kedvéért.
Majd, mivel ezt olyan egysíkúnak találtam, csináltam eperdzsemes kifliket is. Találtam a hűtőben még lekvárféleséget.

















Ezeket szépen felcsavartam kifli alakra, benyomkodtam a két sarkát, hogy még véletlenül se folyhasson ki a töltelék.
Megint hagytam egy fél órát állni, aztán megkentem a tetejüket felvert tojássárgájával, és előmelegített sütőben aranybarnára sütöttem őket.
Mivel hőfokot azt nem írt, ezért igyekeztem középtájon sütni.

Igazából most már elég nyugodtan tudom összeszedni a gondolataimat, de ott helyben nagyon anyáztam ám. Akkor is, amikor rájöttem, hogy a só kimaradt, akkor is, amikor szembesültem vele, hogy az utasítások homályosak, és nincsenek konkrétumok. De én vagyok az idióta. Miért főzök picsáknak nem túl értelmes lányoknak készült női honlapról?
Mindenesetre én kihoztam belőle amit lehetett, és hát... Annyira mondjuk nem is lett rossz.


Csak hát mire az összes tepsivel kisült, addigra lett má' megint vagy hajnal egy. Annak is örültem, hogy élek.
Összepakoltam őket egy zacskóba, és másnap bevittem magammal a stúdióba.
Gondosan rejtegettem őket a táskámban, egészen addig, míg nagyhangú kollégám rám nem kiáltott.
- Hékás, boldog szülinapot!
- Nahát, köszönöm - feleltem. - Tessék, süti!
- Ó, te sütötted?
- Naná. Osztogatom a köszöntőimnek.
- Hé hé hé! - szólt át kétségbeesetten másik kollégám a paraván mögül - Én is felköszöntöttelek. Fészbukon!
- Láttam, köszönöm! - kínáltam körbe a szatyrot.
Ördögi tervem maradéktalanul működött
- Nem az a pofátlanság, hogy ilyen jókat sütsz - nyilatkozta harmadik kollégám, miközben a kiflimen nyammogott - Hanem, hogy még csak 24 éves vagy.
- Nagyon jó lett, Gergő! - mondta a rendezőnő kedvesen. - Finom, omlós a tészta. Csak egy apró jótanács... az ilyen tésztákon nagyon nagyot tud dobni egy csipet só. Nem kell sok, csak éppen hogy egy csipet.
Hogy kiszúrta...
HOGY KISZÚRTA!
A férfiaknak persze föl se tűnt, de egy többgyerekes anyuka ízlését, azt nem lehet becsapni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése