2013. október 18., péntek

Birsalmasajt

- Néééézd, mit kaptam a Bubi nénitől! - mutattam Zoltánnak a zsákmányt, amikor visszatértem a vidéki tortázásból.
- Látom. Birsalma. Fujj. Mit akarsz belőle csinálni?
- Gondoltam, birsalmasajtot.
- Fujj.
- Nem szereted?
- Hát amit eddig ettem, az nagyon nem tetszett. Miért, te igen?
- Fogalmam sincs. Még sosem ettem. Na de  majd most.


Sosem kerültem kapcsolatba a birsalmasajttal. Konkrétan kimaradt az életemből. A legközelebbi élményem vele gyerekkoromból az az 1966-os cseh rajzfilm, amiben Alice Csodaország után Párizsba akar menni, és találkozik egy Anatole nevű francia, bajszos egérrel, aki sajt-közvéleménykutatást tart. Amikor Alice azt mondja neki, hogy a kedvenc sajtja a birsalmasajt, Anatole kis híján szívrohamot kap, mondván, "DE HISZ AZ NEM SAJT!" (Eredetiben amúgy cheeseburger...)
Na, hát kábé azóta akarom megkóstolni.
Eljött az én időm.

A dolog ott kezdődött, hogy egész héten nem értem rá. Úgyhogy a birsalmák ott maradtak az asztalon. Minden egyes nappal csak nőtt a bűntudatom, hogy fel kéne már dolgozni, de egyszerűen nem tudtam több órára odaállni a tűzhely mellé, márpedig ahogy utánanéztem az interneten, ehhez az kell.
Mint azonban kiderült, ez egyáltalán nem volt probléma. Több forrás ugyanis azt állította, hogy az almáknak állniuk kell néhány napot, hogy utóérjenek. Mert hogy amúgy ez egy savanyú izé.
Megnyugodtam.


Hozzávalók:
  • Birsalma
  • 1 citrom (leve)
  • cukor
Hozzávalóból nem kell túl sok. És az elkészítése sem tűnt túl bonyolultnak. Legalábbis a technikai része. Mert ám szivatós dolog ez is, mint kiderült.
Először is azt mondták nekem, hogy nyugodtan tegyem fel a feldarabolt almát citromleves vízben főni, nem kell még meghámozni se...
Hát jó, én föltettem.



Már csak várni kellett, míg megpuhul.
Nem mértem az időt, gondolom ez az alma keménységétől/érettségétől is függ, de igyekeztem ellenőrizgatni, hogy is állunk konkrétan.
Valahogy így:



Na, gondoltam, most jött el az én időm, lehúzkodom a héját, aztán jó lesz.
Nem lett. Hazudtak nekem.
- Még hogy főzzem meg héjában, mert akkor majd szépen lejön ha a hús megpuhult. - dühöngtem, miközben a szétpuhult, ám a héjához makacsul ragaszkodó almaszeletekkel küszködtem - Hazudnak itt nekem. De miért? Mit vétettem nekik? Miért hazudik nekem az internet?
- Hámoztad volna meg nyersen - vetette oda Ciccnyog.- Akkor nem mállna szét a kezedben.
- De hát aszonták, hogy nyugodtan!
- Most erre mit mondjak? Így jársz, ha a netre hallgatsz.



Persze utólag, a kommentszekcióban találtam meg a megoldást, ahol valaki ezt írta a nosaltyn

Néhány tanács kezdőknek:
1. Főzés közben (amennyiben el szeretnéd a birs héját távolítani) mikor már a kés hegye belemegy a gyümölcs húsába, kapcsold ki alóla a gázt/villanyt és 1-3 percig hagyd állni a forró vízben, ezután kezd el eltávolítani a héjat a gyümölcs húsról. Ha túlfőzöd és szétreped a héj egészen nehéz lesz eltávolítani a héjat (szétmállik a kezeid között). Érdemes néha a főzés közben megkavarni a gyümölcsöket, hogy egyformán főjenek meg.

Na... ezt is utólag tudom meg.
Valahogy végül csak megoldottam.

Elővettem a kis fémszűrőmet, és elkezdtem lepasszírozgatni az almahúst egy másik, vastagabb falú retró lábasba.
Ezzel is eljátszottam egy darabig.



- És ha lenne egy botmixerem, az elmúlt egy órát gyönyörűen megspórolhattam volna magamnak - morogtam, miközben belevágtam a szűrőt a mosogatóba. - De hát a becsületkasszában még mindig csak 6.500 forint van, egy normális, minőségi botmixer, amiben van vagy 600W meg legalább 8.500-be kerül. Ha már veszek, királyat veszek.
- Már ilyen sokat összeszedtél? - csodálkozott Ciccnyog, aki erkölcsi támogatásként volt jelen a konyhában, és a sarokba húzódva laptopozott.
- Úgy tűnik, az embereknek tetszik, ahogy főzök - állapítottam meg. - A vendégsereg becsületesen dobott a dobozba.

Ekkor már csak cukrozni kellett, amire nem is találtam egységes receptet. Aszonta a Zinternet, hogy "érzésre", meg hogy az "alma súlyának 80%-át," meg ilyenek... Mérleg híján megpróbáltam szemre hozzáhajítani egy jó adagot.




Hozzáfacsartam a maradék citrom levét is, aztán kis lángon elkezdtem kavargatni.




Ez is egy jó hosszadalmas dolog. Legnagyobb meglepetésemre azonban ahogy melegedett, úgy kezdett egyre sűrűbbé válni. Amikor éreztem, hogy egyre több erőt kell belevinnem a kavargatásba, akkor már sejtettem, hogy tulajdonképp jó úton járok.
Mert hogy konkrétan elkezdte megtartani magát.



Végül aztán egy jóóóóó sűrű, és eléggé édesen illatozó valamit kaptam. Néha ugyan diszkréten sikkantgattam, mikor buggyant egyet (kiba forró, és volt, hogy nem tudtam időben elugrani) de amikor sikerült emberi hőmérsékletűre fújkálnom, és megkóstoltam, arra jutottam, hogy hé hát ez nem is rossz.



Már csak annyi dolgom volt, hogy egy fóliával kibérelt formába öntsem az egészet.
Egy mély tányér mellett döntöttem, hogy tényleg olyan kerekded "sajt" formája legyen a végén. Ja, és vastag fóliát használtam, merugye hogy ha már nem is forró, de azért még mindig elég meleg volt a cucc.




- Mi van ma? Péntek? Akkor ezt a szülinapomon feltálalom.
- Mert? Addig nem esszük meg?- ijedezett Cicncyog.
- A Internet asszírta, legalább egy hetet pihentetni kell.
- MICSODA???
- Aha. Száraz, hűvös helyre kell rakni, és kiszárítani.
- Akkor addig nem is ehetek belőle???
- Nem.
- Hüpp...
- Kibírod.
- De akkor viszont csak hárman eszünk belőle! Ebből nem adunk senkinek.
- Amekkora tömény cukorbomba ez, Ciccnyog, még osztogatni is fogjuk...


Néhány napig hagytam a tányérban, majd kiborítottam, és úgy is hagytam száradni.
Teljesen eltérő véleményeket hallottam róla. Ugye a net egy hetet írt. Máshol hónapokról beszéltek. Egy ismerősöm pedig így kiáltott fel, amikor felhoztam, hogy birsalmasajt érlelődik a kamrámban: De hát azt legalább egy évig kell szárítani!
Én ilyen sokat nem voltam hajlandó várni.
Október második felében készítettem, és november elején estem neki.
Mivel ugye a tartalomfeltöltéssel elmaradtam kicsit, megengedhetem magamnak azt a csalást, hogy megmutassam a végeredményt.



Noha nem tudom, milyennek KELL lennie... ez azonban, én mondom, kurvajó lett. Édes, de nem sikerült túlcukroznom, érezni rajta a birs ízét, egyszóval... kiegyensúlyozott. Nem tudom, hogy lehet ekkora szerencsém.
De azt hiszem, a legrelevánsabb véleménye a birsalmautáló Zoltánnak volt, akit csak megkörnyékeztem az édességgel, mondván, azért csak kóstolja már meg.
Miután óvatosan beleharapott egy szeletbe, azt mondta:
- Hát ez eddig a legjobb, amit kóstoltam. Úgyhogy ezt a szeletet teljesen meg is eszem.
Ennél büszkébb már nem is lehetnék magamra.

2 megjegyzés:

  1. Anyai nagymamám sosem volt valami nagy szakács, egyedül a birsalmasajtra emlékszem, hogy mindig csinált annak idején, és imádtam. :) Eddig fogalmam sem volt róla, hogy csinálja. Ő néha tett bele fél, negyed darab diót is, tök finom volt. :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem is tudom ki, de valaki már kereste rajtam a diót a birsalmasajtban.
      Há ebbe nincs. Jó ez így is. :D A maradék még mindig itt van az asztalomon, Cicc rájár csipegetni.

      Törlés