Spenót, a szupermatrózok eledele

Tudom, tudom, unalmas már, hogy mindig azzal jövök; szerelmes vagyok és/vagy vadházasságban élek valami zöldségfélével. Nem tehetek róla. Nagy szívem van, mindenki belefér.
A spenóttal azonban tényleg különleges a viszonyom. Lassan 20 éves közös múltra tekintünk vissza. Ez talán hosszabb, mint bármelyik másik étellel való viszonyom. Ez alól csak a sütőtök a kivétel. Vele újszülöttként ismerkedtem meg, és állítólag sokáig haermonikus volt a kapcsolatunk, aztán valamiért szakítottunk, és azóta sem beszéltem vele.
A spenót... A spenót azonban örök.

Az egész úgy kezdődött, hogy bedőltem Popeye-nek.
A minden testi defektet magán hordozó nyomorék tengerész történetéért odavoltam kisgyerekként. A műélvezetben még az sem gátolt meg, hogy egy büdös szót se értettem abból, hogy mi folyik az angol Cartoon Network csatornán, amit a tányéros antennával vettünk. Az azonban nagyon megfogta a fantáziámat, hogy a Spinach-tól Popeye legyőzhetetlen szupermanné változott, és péppé darálta a Blutot. (Akiről egyébként úgy tartottam, nem is lehet annyira rossz arc, mivel hogy ugye szakállas...)
A lényeg, hogy én aztán kiköveteltem magamnak ezt a csodatápot. Anyám nézett egyet, hogy ez a retardált gyerek sikít a spenótért, de végül csak megcsinálta. És mivel nem erőszakkal tolták le a torkomon, hogy 'egyéfiam, egésséges!', beleszerettem, és ha valaha esélyem volt rá, pukkadásig zabáltam magam vele.

Azonban úgy voltam vele, a spenótból soha nem lenne jó blogposzt. Hát hogy a francba'? Most írjam azt, hogy "megvettem a fagyasztott parajpürét, kiolvasztottam néhány hozzávalóval egy serpenyőben, voilá..." Na nem...
Aztán pár hete az egyik kolléganőmmel siettünk épp egyik stúdióból a másikba, amikor megláttam, hogy egy öreg nénike a metrókijáratnál zacskózott spenótot árul.
Na most, nem szokásom mindenféle földrőlárustól cuccot venni, de a nénikéből kinéztem, hogy nem más kertjét szüretelte le, hanem valóban nyugdíjkiegészítésként ücsörög ott. Meg is sajnáltam, a spenótot meg szeretem, gondoltam, veszek már tőle két zacskóval.
Odahaza aztán bevágtam a fagyasztóba azzal, hogy majd később előveszem.
- Leforráztad előtte? - kérdezte kolléganőm, amikor szóba került.
- Hupsz...
Ezt talán kellett volna...

Aztán mikor alkalom adódott rá (mármint hogy kiderült a barátnőmről: ő is szereti) úgy döntöttem, előveszem.
Kiolvasztottam egy zacskó spenótot, többször is jó alaposan átmostam, majd nekiálltam lecsipkedni a szárukat. Na ez is unalmas meló volt ám. Be is kapcsoltam a rádiót, hogy megismerjem, mily' borzalmaktól kíméltem meg magam az utóbbi időben. Ki is égett a dobhártyám. De közben legalább jót vitatkoztam a műsorvezetővel, aki minden szar számról elmondta, hogy ez mennyire milyen jó, az alkotó milyen kibebaszottul tehetséges a 13 soros dalszövegével, valamint újra és újra elmondta, hogy neki az a kedvenc száma. Szegény, hazudnia kell a fizetéséért...

Végeztem a spenótszárak lecsipkedésével, és a barátnőm lecsittegésével, aki halálra kacagta magát a nemrég szerzett szakácssapkámon. (Pedig valódi szakácsboltban vettem. :( )

A spenótleveleket sós vízben feltettem, és addig főztem, míg puha nem lett. (Rágcsálással megállapítható)
Ezalatt fokhagymás-tejes rántást készítettem.
Olajon nagyon óvatosan megpirítottam a reszelt (akinek van hozzá eszköze, az préselheti is)fokhagymát, majd szitáltam rá 1,5-2 evőkanál lisztet és elkezdtem pirítani.

Amikor a liszt szép világossárgára barnult, felöntöttem kb. 2 deci tejjel. A spenót ekkorra már puha volt.

Belehajítottam a spenótleveleket a tejeshagymás lébe, és vidulva vártam, hogy szétessen.
Nem esett.
- Hát ez nem lesz ez így jó - mondtam a spenótnak, azzal elővettem a kézi habverőt, és nekiestem. Arra sem volt hajlandó.
Megfőtt ugyan, puha volt ugyan, de azért annyira nem, hogy holmi simogatástól atomjaira hulljon.

Ez így elég... ööö... érdekesen nézett ki.
Lisztes-fokhagymás-tejes cucmóban főtt egész spenótlevelek.
Hát broáf.
Ekkor azonban lőn világosság sötét koponyámban, rájöttem, hogy ha fémszűrőbe belelapátolom a spenótleveleket, és fakanállal átpasszírozom, de legalábbis szanaszéjjeltöröm, az úgy talán jó lesz. Ettől az ötlettől olyan büszke lettem magamra, mintha én szartam volna a spanyolviaszt.
S működött!

Mindezzel persze megint nem szoptam volna, ha lenne egy nyavalyás botmixerem. 
No de sebaj, sebaj! Mivel már többször szálltam fel főzőkészletem hiányosságaiból adódóan a szopórollerre, felállítottam a konyhában a "Becsületkassza" intézményét. Zoltán adományozott egy parfümös dobozt, amibe a népek jótékonykodhatnak, ha ízlett nekik a koszt. Karácsonyra össze fog jönni.

A spenótot szépen lepasszíroztam, összetörtem, és habár így nem lett püré, de legalább főzelék jellege lett.
Tojást sütöttem mellé, barátnőmnek pedig így tálaltam.

Ez a klasszikus spenótfőzelék, alanatúr, semmi extra.
Én azonban a magam részéről szeretem feldobni a dolgokat egy kissé. Úgyhogy ha spenótot készítek, általában krumplipürét csinálok mellé.

A spenót véleményem szerint görög eredetű szó (tudományos tényekkel nem alátámasztott, ám magamfajta szaktekintélyek által elismert elmélet) egyesek az ambróziából eredeztetik.
Az Istenek eledele, ugyanakkor be kell látnom, hogy friss spenótlevélből készíteni a szárcsipkedés miatt kurvára macerás, és hogy legközelebb csak akkor csinálok, legalább 750 watt motorikus erő lesz a kezem ügyében. De tapasztalatnak mindenesetre egyáltalán nem volt rossz.
Aztán Ciccnyog lesikította a fejem, hogy már megint fokhagymát érintettem a reszelőjéhez... így haláloztam el.