2013. szeptember 16., hétfő

Patiszonos lecsó a gasztroírók nyomán

Cserna-Szabó az oka mindennek.
Az ő könyve, az Ede a levesben volt az, ami ráborzasztott arra a felismerésre, mennyire szarul táplálkozom, és hogy ezen változtatni kellene. Tehát gyakorlatilag ő lökött a gasztroblogolás útjára.
Amikor megtudtam, hogy az Olvasás éjszakáján a többi "haspókíróval" (Fehér Béla, Darida Benedek) együtt gasztronómiai témájú felolvasóestet fog tartani, ami ráadásul lecsózással lesz egybekötve, úgy véltem, ott a helyem.
Nem is volt rossz.
Az irodalmárok a felolvasások közben sűrűn kiugrottak meg-megkavarni a lecsót, amit aztán ki is osztottak az érdeklődő publikumnak.




Direkt a sor végére maradtam, hogy megérdeklődjem a technikai részleteket, ha már annyit szónokolnak arról, milyen a jó lecsó. Amikor azonban Cserna-Szabó közelébe kerültem, mérhetetlen csalódásomra a következőt közölte velem:
- Ja, ezt nem mi csináltuk, hanem itt a helybeliek. Nem tudom, hogy csinálták, mi csak megmelegítettük
- Ó... - mondtam csalódottan. - De... Mit gondol, van benne pirospaprika?
- Hát... szerintem igen...
Ennyit erről...
Szóval nem az ételimádó gasztroírók csinálták, hanem a hely alkalmazottai. Hát olyan is volt az... fura ízű, nagy kiszerelésben összedobált valami, műanyagtányérban.
Ott hagytam a felét.
De ha már egyszer lecsós írórendezvényen jártam, (bár Cserna-Szabóban kicsit csalódtam, elvégre Arany-Fakanál díjas lecsóbajnok bazzeg, illett volna neki főznie!) úgy voltam vele, hogy csinálni kellene egy sajátot.
Főleg, hogy találtam egy patiszonos lecsó receptet, amire el lehet használni a hétvégi látogatásom és húslevesfőzésem honoráriumát. 








Hozzávalók: 
  • 1 patiszon
  • 2 fej vöröshagyma
  • 1 kg paprika
  • 1 kg paradicsom
  • lecsókolbász
  • só 
  • bors 
  • olaj
 Hát hogy a mennyiség annyi volt-e amennyi... az érzésre ment...
A recept írt bele pirospaprikát meg fokhagymát is, de egy dolgot megtanultam a lecsóirodalomi esten: hogy a Csernaszabó képviselte vonal szerint bűn belerakni ilyesmit. Úgyhogy ez most kimaradt.

Első lépésként leszedtem a paradicsomok héját.
Mer' mé ne? Forró vízbe dobtam őket néhány percre, amíg felpuhult a héjuk, aztán elkezdtem szépen lehúzgálni.

 Ciccnyog bekukkantott, hogy állok, és persze, hogy belém kötött.
- Te mi az anyádat csinálsz?
- Paradicsomot hámozok.
- Azt látom, de minek?
- Hogyhogy minek? Hogy ne legyen rajta az a viaszos héja.
- De hát a lecsóba azt bele kell főzni!
- A lecsónál nincs olyan, hogy kell... A tojásos lecsónál rajta hagytam. Most leszedem. Meglátom, úgy milyen.
- Pazarolod itt a sok jó paradicsomhéjat.
- Ott van. Megeheted.
- Így már nem kell!
- Ne pazarolj!
- Jól van, menj a francba.

Egy lábasban felraktam a szalonnaszeleteket, és zsírjára sütöttem. Majd ebben a zsírban üvegesre pirítottam a hagymát. Nagyobb szeleteket vágtam, hogy utána szép puha legyen a lecsóban.
A patiszont ezalatt... ööö... hámozzam meg?
Mi van? Mit szopat már megint ez a recept?
A patiszon az mondjuk kimondottan egy elég... érdekes formájú élijen. A kis ki- meg beugró részei lehetetlenné teszik a bármiféle hámozási kísértletet. Anyáztam egy sort, majd felszeleteltem, és úgy estem neki a hámozóval.


Ezzel is megvónánk.
 A... ööö... "magházat" mindenesetre kivágtam, aztán felkockáztam, és rádobtam a piruló hagyma tetejére. Besóztam, megborsoztam, öntöttem alá egy kevéske vizet, majd fedő alatt pároltam kissé.


Csak addig hagytam ott, amíg felszeleteltem a paprikákat. Galád módon utána küldtem egy hegyeserőset is. Csak hogy csípjen. Mert azt szeretem.


Azt írta nekem a recept, hogy a paradicsom meg a kolbász akkor menjen bele, amikor már "félig" megpuhultak a zöldségek.
Hát én nem tudom, hogyan lehet tudományos igényességgel megállapítani, hogy egy zöldség félig, vagy hat tizedig van-e megpucolva, mindenesetre feltrancsíroztam a paradicsomokat, kikanalaztam a magos részt, és kisebb kockákra vágtam, bűnügyi helyszínné változtatva a konyhát. (Senkinek meg nem magyarázom, hogy nem mészároltam le valakit épp a konyhaasztalon.)
Aztán ezt is ráhajítottam a többire, és megfűszereztem a titkos fegyveremmel: a finnországi pokolbéli paprikaszósszal.


Eztán vittem egy kis kóstolót Ciccnyognak.
- Ez csíííííp! - sikoltotta.
- Dehogyis. Beszélsz hülyeségeket. Csak egy kis bors van benn - tiltakoztam. 
- Dhe ehhehez cshíííppphhh!
- Meg egy hegyeserős...
- Hrrgghhppppfffff.
- Na jó, tettem bele a pokolmártásból, de nem sokat. Csak egy késhegynyit.
- VRGLBRGLLGBBGGG.
- Fogalmam sincs, mi bajod van vele... Teljesen ehető.
Én TÉNYLEG annak találtam...

Belekarikáztam a lecsókolbászt, aztán még összerottyant egyet, és kész is volt.




Rizst adagoltam mellé, aztán tálaltam. Egy kicsit ugyan féltem, hogy mit fognak szólni a csípősségéhez. Lakótársaim azonban hősiesen kanalazták befelé.
- Azért jó...? - érdeklődtem.
- Meg lehet enni - közölte Ciccnyog.
Zoltán nyümmögött valamit.
- Hát csak mert a patiszonnak olyan semmi kis íze van, gondoltam legalább ereje legyen...
- Mondom hogy ehető, csak legközelebb ne magadhoz mérd a csípést.
Zoltán nyammogott valamit.
- Neked nem tetszik? - kérdeztem.
- Hát... végülis... lecsó.
- Valld be: Elbasztam.
- Nekem el. A lecsó nálam nem ilyen.

Na jó, hát ízlések és pofonok. Legközelebb kihagyjuk a paprikát.







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése