Frankfurti leves occsóvirsliből

A frankfurti leves elkészítésének nincs különösebb története. Rám jött, hogy főzni kellene ilyesmit, ugyanis ez is egyike azon leveseknek (tény: sok van) amit mértéktelenül tudok pusztítatni, ha a közelébe engednek. Ha nem, akkor pedig átverekszem magam az ellenséges frontvonalakon a lábasig.
Mivel ilyet sem kapok már csak úgy ám akárhol (mármint hogy helyettem nem készíti el senki) úgy döntöttem, összedobom magamnak, esetleg a lakótársaimat is megkínálom, ha rendesen viselkednek.
Vagy nem. Ennél a levesnél fennáll ugyanis a veszély, hogy magam elé veszem a fazekat, kiakasztom az állkapcsom, magamba döntöm az egészet, aztán diszkréten meghalok.

Kiszaladtam a boltba, és bevásároltam a hozzávalókat. Nem tudtam, hogy a zöldségesnél fél káposztafejeket is árulnak, mindenesetre örömmel üdvözöltem a vitaminpiac okos üzleti érzékét, akik a magamfajtára is gondolván terítik az árut. Vagy csak valami kisnyugdíjas vásárolt előttem, akinek nem tellett egy egész fejre. Az eredményt tekintve igazán tökmindegy.

Hozzávalók:

• fél fej kelkáposzta
• 1 közepes db lilahagyma (vagy sima... vagy mindkétféle)
• 2 gerezd fokhagyma
• 2 db krumpli
• 2 közepes sárgarépa
• 1 kis db karalábé
• 10 dkg füstölt szalonna
• 20 dkg frankfurti virsli
• 3 dl tejföl
• só
• bors
• ételízesítő vagy leveskocka

A szalonnát csíkokra szeltem, és zsírjára pörköltem a lábasomban. Amikor már jó barna volt, kihalásztam őket, majd rádobtam a forró zsírra a háromféle, kockákra vágott hagymát, hadd partizzanak a zsírban. A sistergésből ítélve jól érezték magukat.

A zöldségeket időközben felszeleteltem. Megesküdtem nekik, hogy nem fog fájni.
Hazudtam.

Egy kis vízzel felöntöttem az üvegesre pirult hagymákat, aztán rájuk halmoztam a zöldségeket. A lábas tetejére a csíkokra vágott káposzta került.

Ezzel be is telt a lábasom. Arra kellett rájönnöm hogy űrtartalma egyenesen szánalomra méltó, azaz egyáltalán nem leveshez való. Egyetlen reményem az volt, hogy a kelkáposzta összeesik, ha kifövi a tartását, és talán férni fogok az edénybe.

A zöldségek alá öntött kevéske vízzel körülbelül 10 percig pároltam fedő alatt.

Egy kicsit összeesett, úgyhogy rá lehetett szórni a sót, a borsot, a majorannát, valamint a leveskockát. Felöntöttem vízzel, aztán főzni kezdtem.

A káposztát mindig hajlamos vagyok alábecsülni. Nem tudom, miért él úgy a képzeletemben, hogy a levesfőzés az egy afféle gyors dolog, hogy összehajigálom, és gyorsan megfőzöm. A káposzta kimondottan egy makacs jószág.
- Mikor lesz már kajaaaa? - kérdezte Zoltán, miután már vagy egy órája rászóltam, hogy ne vacsorázzon, mert főzök én.
- Ööö... - tájékoztattam a pontos időintervallumról.

Miután a zöldségek elég puhára főttek, és a káposzta sem ropogott a fogam alatt, már csak a virsli hiányzott, hogy a frankfurti leves frankfurti legyen.
Itt csaltam.
Amikor ugyanis megláttam, mennyit is kérnek a boltban a valódi frankfurti virsliért, sikításba hajló röhögőgörcsöt kaptam a húspult előtt. Úgyhogy valami műbeles valamit vettem, amiben valószínűleg több az E666, mint a hús, de azzal biztatom magam, hogy leszek én még gazdag, és megtudom, milyen íze van a valódi húsnak.

A felkarikázott virslit hozzáadtam a leveshez, és az utolsó 10-15 percben így főztem össze.

Egyetlen lépés volt hátra: be kellett habarni a levest.
Milyen jó is, hogy erről készítettem egy külön bejegyzést, és nem kellé újra leírnom. Már tudok linkelni. A habaráshoz erre tessék.
A habarást beleöntöttem a levesbe, összeforraltam, és kész is volt.

Zoltán úgy vetette rá magát, mint a farkas.
Nem is csoda, miután órák hosszat várakoztattam.
- Bocs - mondtam - Mindig elfelejtem, hogy a káposzta nekem nem barátom.
- Nem baj. Megesszük.
Ahhoz képest, hogy milyen sokáig készült (ez a káposztás leves is) ahhoz képest isteni lett.
Az egyetle problémám ezzel az étellel, hogy hajlamos vagyok, betegre zabálni magam, és utána órákon keresztül csak fekszem, nyögök, és könyörgök minden arra járónak, hogy egy kegyelemlövéssel szabadítson meg a szenvedéstől, amit a saját hülyeségem szabadított rám.
De nem tehetek róla... a frankfurti leves az valami kurvajó...