Tejszínes hagymaleves cipööööizézsömlében

- Ez mi ez? - bökdöste a vámpír múminos kiskanalával a hagymadarabkákat. - Fokhagyma, mi?
- Nem tettem bele fokhagymát... - sóhajtottam.
Gyanakodva szagolgatta legújabb kreációmat.
- Akkor mit érzek furcsát? Tuti fokhagyma van benne.
- Kóstold meg!
- Meg akarsz mérgezni!
- Szerintem a szerecsendiót érzed.
- Neeeemmeremmegkóstolni!
- Ne nyivákolj, egyél!
Nagy nehezen letuszkoltam egy kanállal lakótársam torkán, mire rájött, hogy hé, hát az egész finom.
Elszomorít, hogy még mindig nem hisznek az aranykezemben...
Pedig az eddigi eredményeim... ugyehát...

Miután kiorgiáztam magam Jászárokszálláson a húsokkal, visszatértem a pesti hétköznapok és a munka világába. No meg persze a zöldségekébe.
- Hagyma - bukkantam elő a spájzunkból, kezemben forgatva egy csernobilból szalasztott óriásmutáns példányt. - Mi az istennyilát tudnék én ebből kihozni?
Aztán eszembe jutott a Nógrád megyei kis vidéki étterem, ahová csakis azért tértünk be, hogy hagymalevest együnk. Mert igen hangulatosan, cipóban szolgálták fel. Roooohadt jól nézett ki, eszméletlenül finom volt. No, ezt kellene hómméd körülmények között reprodukálni.

Hozzávalók:

• 3-4 nagyobb vöröshagyma
• 1-2 szál póréhagyma
• 2 leveskocka
• só
• bors
• majoránna
• őrölt szerecsendió
• 2 dl tejszín
• 2-3 evőkanál liszt
• 1,5-2 l víz
• zsömlék
• 2 tojás sárgája
• reszelt trappista

Először is megpucoltam a hagymákat, aztán szép nagy cikkekre vágtam. Volt, amelyikből inkább vastag karikákat szeltem. A kis vajtömb háromnegyedét betettem a lábas aljára, rá a hagymát, azt kellemesen besóztam, aztán föltettem alacsony lángon a gáztűzhelyre. A vaj szépen szétolvadt, a hagyma pedig saját gőzében kezdett párolódni, puhulni.

Amikor az alja elkezdett pirulni párolódás helyet, akkor löttyintettem alá egy deci vizet is. Amikor a vöröshagyma már egy kissé puhább volt, de még nem esett szét, rádobtam a felszeletelt póréhagymákat, és folytattam a párolást.

A szerecsendiót eddig mindig csak porított formában volt szerencsém ismerni. Ezúttal azonban csak egészben volt a boltban. Kissé tartottam is tőle, de hál' istennek nem egy annyira kemény mag, a sajtreszelő simán vitte ezt a furcsa illatú akármicsodát, ami engem leginkább egy szivarvégre emlékeztetett.

Midőn úgy ítéltem, a hagyma már nem ropog, de még nem is esik szét, felöntöttem annyi vízzel, hogy kellemesen ellepje. Ebbe ment a bors, a majoranna, és a szerecsendió. További néhány pecig főztem, amíg a hagyma tényleg omlóssá nem vált.

A 2 dl tejszínt csomómentesen elkevertem a 2-3 púpozott evőkanál liszttel (pontosan már nem is emlékszem végül mennyit tettem bele) majd mertem rá egy picit a levesből, azzal is elkevertem, aztán az egészet visszaöntöttem a lábasba és összeforraltam. Ekkor lezártam és félretettem a szép fehéres színűre változott levest. Ha lett volna botmixerem, pürésíthettem volna hagymakrémlevesnek. Legalább egy részét. De nincs.
Ez eddig mindenesetre igen egyszerű volt, nem itt jött a furcsaság. Hanem a "cipók" előkészítésénél.

A mellettünk lévő pékség jóóó nagy zsömléket árul, gondoltam a célnak épp meg fognak felelni. Leszeltem a tetejüket, és kicsipkedtem a belsejüket. Igyekeztem nem áttörni a külső falat. Ez nem mindig jött össze, úgyhogy akadt zsömle aminek érzékeny búcsút mondtam, és félretettem későbbi felzabálás céljából.
Az üreges zsemlék alját jól lenyomkodtam, hogy winzipeljem a tésztát. A tömörítés után néhány percre betoltam őket pirulni az előmelegített sütőbe.

Valahol azt olvastam egyszer régen, hogy tojássárgájával frankón lehet impregnálni a cipótányérok belsejét, és akkor a leves nem fogja átáztatni a falát, és szanaszéjjelfolyni. Nem kerestem utána, gondoltam kockáztatok, hátha működik. Ezért 2 tojássárgáját kikevertem, és szépen bekentem a sütőből kihúzott pirult zsömlék belsejét, majd visszatoltam még néhány percre, amíg jól rászáradt/rásült.

Az így előkészített zsömlék aljára reszelt sajtott tettem. Arra mertem a levesből. A tetejére megint csak reszelt sajtot szórtam, némi összevágott snidlinggel díszítettem, és tálaltam.
Igencsak hangulatos lett, ha engem kérdeztek. És ezúttal a tányér is fogyasztható volt, ami megint csak külön poén. Jól is nézett ki, és finom is volt. Kezdőként mi a francot akarhatnék még a konyhában? Há nem? Há de.