Tartármártás házi majonézből, rántott bizbaszokkal

Azt írta nekem:

"Hagymapucolás közben jöttem rá: 
Anyám mindig azt mondja, hogy aktivizálhatnám magam a konyhában. Erre én meg mindig azt mondom neki, hogy majd olyan pasim lesz, aki tud és szeret is főzni. Erre ő, hogy azt majd megnézi. 
Szóval rettegj! Ki foglak használni. :)"

Van ez így.
Olybá tűnik, tévedtem. Egy szakács igenis vonzó a nők számára.
Legalábbis elkeltem, és úgy tűnik, ezúttal ez is szempont volt.
Már megérte elkezdeni a konyhában szöszölni.

Nokérem, új asszonynak főzni kell, ahogy a régi öregek tartották (vagy ha nem tartották, hát tartaniuk kellett volna), úgyhogy meginterjúvoltam, mit enne meg.
- Rántott gombát! - lelkesedett. - Házi tartármártással. Az olyan jóóóó!
- Na végre egy normális lány, aki szereti a gombát - sandítottam szemem sarkából Ciccnyogra, aki elég érdekes arcokat vágott.
- Barbár állatok - motyogta lakótársam, és bemenekült a szobájába. - Hogy lehet megenni a gombát?

Először is megpróbáltam gombát felhajtani. Lehetetlen küldetésre vállalkoztam. Miután az egész piacon nem találtam egyetlen árva gombafejet sem, azon kezdtem gondolkodni; lehetséges, hogy a gomba, mint olyan, nem is létezik. Talán csak én hallucináltam. Igaz, hogy három hete tombol az augusztusi hőség, a gombának meg eső kell, na de hogy pincében termesztett dobozos lófaszt se áruljanak, az valami egészen elképesztő. Végül a lakásunktól két percre található standnál jártam sikerrel, Cicc kedvencénél, acukiaranyosjóképű zöldségessrácnál.
Ezért kár volt a Bosnyákig zarándokolni...

Ami igazából a recept lényege, az ezúttal a szósz(ok). A köret gyakorlatilag teljesen mellékes. Én most úgy döntöttem, a gomba mellé még rántok egy kis cukkinit, meg padlizsánt is. Ez utóbbit kizárólag abból a megfontolásból, mert valahol, valamikor azt olvastam, hogy a cukkinit kerámiakéssel érdemes felvágni, ugyanis a fémkéstől megbarnul a húsa. Ha meg már van kerámiakésem, akkor miért ne? A recept szempontjából igazából az asztal bal oldala az érdekes. Mert most mondjam azt, hogy rántani a hülye is tud, így abban nincs semmi érdekes? Nem mondom. De azért így van.

Hozzávalók (a tartármártáshoz)

• 2 dl tejföl
• 2 evőkanál majonéz
• 1 teáskanál mustár
• 1 mokkáskanál kristálycukor
• 1 mokkáskanál citromlé
• 1/2 mokkáskanál só

Itt kötött belém először.
- Recept?? - szörnyülködött. - De hát ezt érzésre kell!
- Mi az, hogy érzésre? Hát azért csak tudjuk már, miből mitmennyit...
- Az nem úgy van - legyintett új barátnőm. - Össze kell önteni a hozzávalókat érzésre, aztán addig kóstolgatni, meg adagolni, amíg jó nem lesz!
- De... de hát az internet...
- Ne hallgass az internetre!
Ilyen eretnekség hallatán a lelkivilágom apró darabokra hullott.

Mivel még sosem csináltam ilyesmit korábban, mégis csak úgy raktam össze, ahogy az írva vagyon. Tejföl, mustár, só, cukor, citromlé, és majonéz, aminek volt pofája lightnak lenni.
- Mi ez a sápkóros szar? - bökdöste a felkínált végeredményt. - Nálunk ez otthon világossárga szokott lenni.
Az eddigi receptek alatt gyújtött önbizalmam, és férfiúi szakácsbüszkeségem csörömpölve omlott a padló köveire.
Megtörtem, és hagytam irányítgatni magam. Még egy kanál mustár, aztán még egy... aztán a light majonéz helyett két pötty márkásabb, amit a hűtő mélyén találtam. Abban konkrétan szinta semmi nem volt már. (Kiazisten teszi vissza a majdnem üres dobozt a  hűtőbe? Ja igen... én.)
- Ez nem olyan, mint amit anyukám szokott csinálni - kóstolgatta.
Nagyot sóhajtottam. Na tessék, itt van újra ősellenségem. A mama főztje.
- De hát mit hiányolsz belőle? - fakadtam ki a sokadik feljavítási kísérlet után
- A majonézt - vonta meg a vállát. - Ennek a lightnak se íze, se bűze.
- Majonéz kell? - vettem nagy levegőt, majd bevágtattam a szobába a laptop elé. - Hát akkor csinálok én majonézt! 

Még hogy ne hallgassak az internetre... Hiszen ezúttal is kisegített!

- Most megbántottalak? - kérdezte kedvesen, mikor visszatértem a konyhába.
- Nem bántottál meg - mondtam, miközben erősen kevertem a tojássárgáját.
- De, látom rajtad, hogy belegázoltam a férfiúi büszkeségedbe...
- Nem gázoltál bele a férfiúi büszkeségembe... - dünnyögtem nem túl meggyőzően, és felkínáltam a házi majonézemet kóstolásra. - Na, milyen? Szerintem egész jó lett.
- Majonéz? Ez? Olajos tojás íze van.
Kikészít ez a nő...
Mikor rájött, mit is mondott, békítő szándékkal a hátamra applikálta magát, én pedig kitapasztaltam, hogy így nehéz mozogni a konyhában, habár nem lehetetlen.
- Jóóóóólvanna, hát a boltihoz vagyok szokva! - nyüsszögte a nyakamba.

A házi majonézt hozzákevertem a tartáromhoz, aztán betettem pihenni a hűtőbe, bár ekkor már keresztet vetettem rá.
Ekkor előkészítettem a rántanivaló mindenfélét. Besóztam a padlizsánt és a cukkinit, megvártam, míg levet eresztenek és megpuhulnak, aztán nekiláttam a liszt-tojás-prézli szentháromság rabszolgamunkájának.

Eztán már csak ki kellett sütni. Egy kis rizst főztem hozzá, aztán tálaltam legújabb kritikusom elé.
Végül azért elég pozitív dícséretet kaptam érte, habár megjegyezte, hogy ha egyszer elmegyek hozzájuk, kapok igazi tartármártást is.

Ugyanakkor az röhög, aki utoljára röhög. Amikor ugyanis másnap elővettem a hűtőből a mártást, hogy elfogyasszuk a maradékot, villámcsapásként ért a felismerés, hogy ezbizony egy éjszaka alatt igenkurvajóvá érett. Önbizalmam azonnal visszatért, és leszűrtem a tanulságot: Nem fogyasztunk mindent mostésmindigazonnal. Néha a türelem tartármártást terem.
De azt is megállapítottam, hogy mostantól senkitől sem kérdezem, mit szeretne enni. Az csak elvárásokat szül, és óhatatlanul is ahhoz viszonyít, amit megszokott. Főleg, ha kedvenc ételről van szó.
Mostantól konyhadiktatúra lesz. Azt eszik, amit készítek.
Mese nincs.