Pincepörkölt bográcsban, vidéken

- Szia hús...
- Szia Ross. Rég találkoztunk.
- Igen... Jól nézel ki.
- Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. Mintha fogytál volna... Biztos a sok zöldség.
- Te is tudod; anyagi lehetőségeim nem teszik lehetővé, hogy tartós viszonyt folytassak veled. De hidd el: nagyon hiányoztál.
- Nem tudom, képes leszek-e megbocsátani hűtlenkedéseidet.
- Rengeteget fantáziáltam rólad.
- Ne mondj ilyeneket...
- Igen, gyengéd szálak fűznek a karfiolhoz és a csicseriborsóhoz, a spenótba és a brokkoliba talán kicsit szerelmes is vagyok, de közben soha nem tudtalak kiverni a fejemből.
- Ó, Ross... ne...
- Magamban akarlak érezni!
- Elgyengülök...
- Gyere ide, bébi...!
Omnomnomnom nyamm csamm csamm cupp cupp nyam. 

Próbáltam diszkréten beszélgetni az asztalon kéjesen heverő négy kiló marha- és a két kiló disznóhússal, de nem nagyon ment. Viszonyunk alighanem szemet szúrt a társaság tagjai számára.
- Ez egy fura ember... - hallottam valahonnan hátulról.

Voltatok már vidéken? Én igen. Messze van, és sok a kutya. Ennek ellenére néha kellemes változatosságot jelent leruccani barátokhoz a jászságba a budapesti panelek betonerdejéből. Főleg, ha olyan ígéretekkel kecsegtetnek, hogy lesz bogrács, meg sör, meg hús, meg minden földi jó, csak egy sátrat vigyek. És persze főzzek a hozzám hasonló éhenkórászoknak. Hát naná hogy naná!
Mire megérkeztem, az alapanyagok már elő voltak készítve. A hús ráadásul fel is volt kockázva, ezzel se kellett hát szarakodnom. Bár a zöld köténykémet otthon hagytam, és nem is a saját konyhám falai között mozogtam, azért nem bátortalanodtam el. Amint kést és fakanalat kaptam a kezembe, egyből megjött az önbizalmam. És ráadásul csinos hölgyemények is akadtak, akiket csatasorba lehetett álltani a zöldségpucolás frontvonalában. A tűzmester elkezdte megrakni a máglyát, én meg beállítottam színdarabom szereplőit egy behind the scenes fotóhoz.

Hozzávalók:

• 4 kg marhalábszár
• 2 kg sertéscsülök
• 2 kg krumpli
• 50 dkg füstölt szalonna
• 1 kg vöröshagyma
• 2 paprika
• 2 paradicsom
• 3 gerezd fokhagyma
• só
• őrölt pirospaprika
• őrölt bors (ízlés szerint)
• őrölt kömény (késhegynyi)
• 2 babérlevél
• majoranna (csipetnyi)
• 3-4 dl száraz vörösbor

Amíg a hölgyek a hagymakockázással voltak elfoglalva, én felszeleteltem a fél kiló szalonnát, behasogattam, úgynevezett "kakastaréjokat" készítettem belőlük. A tűzmester közben felállította a bográcsot, úgyhogy beleszórtam őket, és hagytam, hogy jó barnára piruljanak, a bogrács aljára pedig igen tisztes mennyiségű szalonnazsír gyűljön.

Eztán kiszedtem a szalonnákat, a visszamaradt zsírra pedig rázúdítottam az igen tisztes mennyiségű hagymát. Amikor kellemesen barnás színt kapott, ám még nem kezdett el nagyon pirulni, rádobtam a két felkocskázott paprikát. Ha rajtam múlt volna, minimum hogy csípős paprikát teszek bele, amit egyenesen a pokolból szalajtottak, ám a kényes nyelvű hölgyek miatt visszafogtam vadállati ösztöneimet.
Néhány korty sör után levettem a bográcsot, és startpozícióba helyezkedtem az őrölt pirospaprikával. Érzésre adagoltam bele, 3-4 kanálkával, amíg szép vörös színt nem kapott. Összekevertem, de épp csak annyira, hogy feloldódjon, aztán legyűrtem magamban a kísértést, hogy vizett zuttyantsak alá, a paprika megégését elkerülendő. A recept a szavát adta, hogy a hús elegendő levet fog magából kiengedni. Így hát stratégikusan elhelyeztem a hagymás-paprikás-pirospaprikás szalonnazsír tetején a négy kiló marhát, és kéjesen nyögdécselve átforgattam az egészet.

Folyamatos kevergetés mellett néztem, ahogy a hús előbb fehér kérget kapott, aztán elkezdett szépen puhulgatni. Közben alul egyre gyűlt a lé, ahogya marha beletörődött sorsába, és szép lassan elkeveredett az alappal. Közben fakanalammal hessegettem odébb az ebeket, akik bennem látták a Messiást, aki kánaán pörköltszafttal folyó csodavidékére volt hivatott vezetni őket.
Az interneten talált recept szerint a marhának (lassú állat lévén) legalább fél órás előnyt kell adni. Sportkörökben ezt handicap-nek is nevezik. Fair embernek tartom magam, hagytam hát, hogy előrecammogjon, csak aztán küldtem utána a röfit is.

Ekkor akadt némi nyugi, amíg a hús azzal volt elfoglalva, hogy csodává transzmutálja magát az egyre bővebben gyűlő pörköltszaftban. A krumplit ekkor lehetett ujjnyi hasábokra felhasítani. Felmerült kérdésként, hogy kockázni lehet-e? Amíg nem vagyok atomspíler, addig mindenesetre ragaszkodtam az eredeti istrukciókhoz. A hasáb, az hasáb, mégpedig ujjnyi. A kondérban úgyis puha darabjaira törik, és akkor legalább nem egyforma méretűek lesznek, lehet vele lottózni, ki milyet húz a tányérjában.
A krumpli ekkor még nem került bele. A három fej zúzott fokhagyma és a babérlevél viszont annál inkább.
Mivel a szaft is egyre barátságosabban nézett ki, ráment a kockákra vágott paradicsom.

Igyekeztem érzésre csinálni a dolgokat. Azt már tapasztalatból tudtam, hogy a krumplinak fél- háromnegyed óra bőven elég, úgyhogy igyekeztem felmérni, mikortól is számítsam ezt az utolsó kört, összeoptimalizálva a hússal a zőccséget. Sűrűn bökdöstem a husikákat, időnként mintadarabot vettem, rágósságot tesztelendő, és közben sűrűn emlegettem a lusta hentes jó édes kedves anyukáját, aki nem teljesítette időre a húsrendelést, és az utolsó pillanatban baszta össze a húskockákat, és normális méret helyett csecsemőököl méretű darabokat kaptam tőle, amik alig alig akartak főni. Legalábbis az előírt három óra helyett igencsak tovább készülődgettek. Ráadásul a mócsingos részeket is igazán levághatta volna. Én a felkockázott húsnak eleve nyilván nem álltam neki egyenként. Szóval remélem csuklott rendesen.
Amikor úgy ítéltem; annyira nagyon már nem kellhet sok, ráment a krumpli, és ittam még egy kis sört.
Amennyi sört én megiszok főzés (főleg bográcsozás) közben, az alapján nyugodtan megkereshetne már valami sörgyár egy kis szponzoráció végett. Csak úgy mondom. 

Ekkor jött a fűszerezés. Sóztam, belemorzsoltam a majorannát, aztán sűrű szentségelés közepette addig kavargattam, amíg nem sikerült levadásznom a kóbor babérleveleket. Ezeket kihalásztam, és rádobtam a tűzre. Aztán még belement a bors, valamint a kömény. Mivel csak egész kömény akadt a portán, abban viszont egyetértettünk, hogy nemakarunk falatozás közben kettéroppantani egy köménymagot, ezért improvizáltam. Manuálisan készítettem elő a fűszert egy megfelelően barbárnak tűnő célszerszám segítségével.

A két háztáji jószág versenye a végéhez közelített. Kóstolgatós szakmódszertanilag tudományosan megállapítottam, hogy egyre kevésbé rágósak, és egyre inkább közelítenek az elysiumi állapotok felé, abba a porhanyósságba, amelyről panelházi költők ódákat zengenek. Már csak egyetlen alapanyag volt hátra. Amit szinte ki kellett csavarni lakótársam, Zoltán kezéből.
- Hát ha tudtam volna, hogy ez a kajába kell, nem ilyen minőségit hozok - mondta, miközben megpróbált elmenekülni a borral. - Mátraaljai pincészetből származik! Legalább hadd igyak belőle előbb!
Három-négy decit azért sikeresen rázúdítottam a szaftosodó állatkáimra. Igyál, marha! Nesze, te részeg disznó!

Innen már aztán tényleg csak azt kellett megvárni, hogy az összes hozzávaló ideális halmazállapotba transzmutálódjék. Lassan lement a nap, Zoltán pedig folyamatos szemkontaktos szuggerációval igyekezett rávenni a komponenseket a minél előbbi összeérlelődésre. Ez némi idő elteltével be is következett. Ellenőrizgettem a sósságot-fűszerességet, aztán amikor úgy ítéltem, hogy kész, adtam egy negyed órát még, hogy egy kissé összehűljön. Kissé megkönnyeztem, hogy ez most nem csíp. Bezzeg ha rajtam múlt volna... de hát a lányok erősebbek és meggyőzőbbek voltak.

Kovászos uborkával, sörrel, frissen szelt fehér kenyérrel tálaltam.
Azt mondták, megtartanak, így hát gondolom, finom lett. Gyanítom, legközelebb sem tiltanak le a bográcsról. Én pedig sikeresen legyűrtem a pörköltfóbiámat.