Találtam is egy érdekeset. Hogyaszongya nekem, "korhely leves." Ezt nekem találták ki. Aztán szembesültem vele, hogy ez az a káposztás borzalom, amivel apám karácsonykor szokott volt mérgezni annó. No sebaj, megkérdeztem lakótársaimat, érdekelné-e őket a dolog.
- Fujj - mondta Zoltán.
- Blöe - mondta Ciccnyog.
Magamra maradtam.
Azért csak nekiláttam. A szegény ember egyrészt nem válogat, hanem kussol. Másrészt meg ki tudja? Hátha megszeretem, ha magam dolgoztam vele.
Az első recept, amit találtam, meggyőződésem szerint át akart verni. Nagyjából azt akarta bemesélni nekem, hogy ebbe a kajába káposztán és kolbászon kívül semmi más nem nagyon kell. Ennyire azért nem vagyok pasi, ezt nem vettem be. Tovább kutakodtam, de azokat a recepteket se voltam hajlandó elfogadni, amik bele akartak főzetni egy fél disznót. Ráadásul a fűszerespultot sem akartam beleborítani. Megállapodtam egy köztes megoldásban, egy olyan receptben, ami nem tűnt annyira bonyolultnak, a végeredmény jól nézett ki, a kommentelők pedig nem küldték el a kurva anyjába a recept posztolóját.
El is mentem a Bosnyák téri piacra savanyú káposztát meg csípős kolbászt venni. Aszongya nekem, száraz kolbász nincs. Egy világ omlott össze bennem. Vettem normálisat.
Közben megállapítottam, hogy ha normális alapanyagokat akar az ember, ahhoz piacra kell járni. A savanyúságpultot például annyira tetszett, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatba akartam kerülni vele. Hoztam kovászos uborkát is a káposzta mellé. Fasza volt.
Hozzávalók:
- 30 dkg savanyú káposzta
- 2L víz
- 3 db babérlevél
- 150 g kolbász (füstölt)
- 1 db citrom leve
- só
- tejföl
A rántáshoz:
- 1 gerezd fokhagyma
- fél fej vöröshagyma
- 4 evőkanál étolaj
- 2 púpozott teáskanál búzaliszt
- 50 ml víz
- kiskanálnyi pirospaprika
Előkészítettem a mindent. A káposztát alaposan lemostam, (apám megjegyzése: Lemostad? Afasztcsinálsz? Megölöd a káposzta lelkét! Kimosod belőle a savanyúságot!) aztán három babérlevéllel, vízzel és a felkarikázott kolbásszal feltettem főni.
Aztán kiolvastam egy fél könyvet.
- Mi a jó büdös életért nem puha ez még? - ropogtattam elégedetlenül a káposztát az első fél óra után, és visszakacsáztam a laptop elé a recepthez.
"Elkészülési idő: 130 perc"
Vuuuupsz...
Abból, hogy "na, csinálok valami gyors levest 'szt feldobom a blogra" az lett, hogy majd' 3 órán keresztül főztem ezt a vacakot. Este 11-kor ez igen kellemesen érintett. De volt haszna is: Olyan éhes lettem, hogy még a vasszöget is betoltam volna. Ketchup nélkül!
Amikor a káposztát emberi fogyasztásra alkalmasnak minősítettem, gyorsan megcsináltam a paprikás rántást.
Egy fél hagymát apróra kockáztam, és némi olajon megpirítottam. Erre rádobtam két púpozott evőkanál lisztet, aztán addig kevergettem, míg kellemesen halovány zsemleszíne nem lett. Lehúztam a tűzről, hozzákevertem a reszelt fokhagymát és a kiskanál pirospaprikát. Amikor szép sima volt, fellöttyintettem egy kis hideg vízzel, és a berűrűsödő, tésztaszerű masszatrutyit beledobtam a káposztalevesbe, amit a recept utasításai alapján még utoljára utántöltöttem vízzel. Főzés közben kicsit elpárolgott.
Aztán fintorogva belecsavartam a citrom levét. Ésszel föl nem foghattam, minek ez bele, de gyanítom, hogy a citromsavnak lesz valami kémiai köze a kajához. Nem firtatom. Naiv módon hiszek a receptnek.
23:44-kor kezdett nem érdekelni a dolog. Akármilyen íze lesz, én megeszem, különben felfordulok.
Tejföllel nyakonöntve tálaltam, aztán becsuktam a szemem, felidézve régi karácsonyok kellemetlen emlékeit, és hozzáláttam... de tudjátok mit? Határozottan nem lett rossz. Úgy gondolom, nem fog a nyakamra rohadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése