Káposztás tócsni (sütemény helyett)

A bográcsozásra kaptam kölcsön sátrat. Kellemes élményeim kötődnek hozzá, ezért úgy véltem, illően meg kell köszönnöm, csinálok hát valami süteményt Toys haveromnak, hálából. No ez az, amiből semmi nem lett, ugyanis ahelyett, hogy előre egyeztettünk volna sátorvisszaadási időpontot, egyszer csak felhívott, hogy a városban van, ráérek-e.
Rá.
De így a nagy felkészülést igénylő süti helyett egy olyan egyszerű konstrukciót hajigáltam össze, amihez igazából csak a spájzomból előkotort dolgokra volt szükség. Csakhogy akkor már mégis adjak neki valamit enni, hamáregyszer...
Így lett a süteményből tócsni.

- Naaszongya, hogyaszongya, mitmivan itthon - filozofálgattam, és átléptem a kamrába vezető csillagkapun. - Krumpli. Meg káposzta. Na akkor ebből...
- Csinál tócsnit! - mondta az internet.
- Káposztával? - tamáskodtam.
- Higgy nekem, jó lesz az - bíztatott a mindentudó világháló. - A kommentelők sosem tévednek!
Na jó, hát mondom legyen akkor tócsni. Jó zsíros étek, tejföllel meg sajttal. Ráfér szegény barátomra, úgyis olyan izomállat lett mostanában, nem árt, ha felpuhítom egy kicsit. Ha már az asszony elrontotta nekem a hajnali futásokkal, a teljesítménytúrákkal, meg az állandó sziklamászásokkal.

Hozzávalók:

• 1 kg burgonya
• 50 dkg káposzta
• 1 tojás
• só
• őrölt kömény
• néhány marék liszt (attól függ, mennyi anyag van a cuccban)
• bors
• 1-2 gerezd fokhagyma
• olaj

Lereszeltem előbb a (megpucolt) krumplit, majd a káposztát a nagylyukú reszelőn.
Hát mit ne mondjak, ez se embernek való munka. Amikor elkaszáltam az ujjam, megpróbáltam megidézni a sátánt, de vagy a véremmel a konyhapadlóra rótt pentagramma lett csálé, vagy a sötétség hercege épp holmi hazai celebekkel volt elfoglalva, mindenesetre nem jelent meg hívásomra. Pedig el akartam bizniszelni a lelkem egy robotgépért, ami felaprítja nekem ezt a sok szirszart.
De legalább az alkarizmom acélossá vált. Ez is valami.

Eztán igyekeztem kinyomkodni a levét. Egy-egy maroknyit emeltem ki mindig, aztán tenyeremmel satuba fogtam őket, és kicsorgattam a felesleget. Még így is maradt benne bőven. Aztán hozzácsaptam a tojást, a fűszereket, a fokhagymagerezdeket, meg épp annyi lisztet, hogy egy kissé tésztás állaga legyen, de azért ne nagyon. Éppen csak hogy szét ne essen.

Felraktam a tűzre egy serpenyőnyi olajat, és alágyújtottam. Amíg forrósodott, a tócsniból tenyérnyi pogácsákat formáztam, majd hozzáláttam, hogy elcseszerintsem őket.

Sütés közben arra a következtetésre, jutottam, hogy a tócsni az egy igen trükkös jószág. Átbasz, mint a porszívóügynök, ha nem figyelsz. Ha önmagát tartó, dundi pogácsát formáltam, a közepe kevésbé sült meg. Az első három példány konkrétan félig nyers maradt... Ha viszont szép vékony lapkákat tapicskoltam a tenyeremben, hogy mindenhol szépen egyenletesen kevés lisztet tartalmazván igen könnyen szétesett. Így kénytelen voltam még ráborítani egy jó adagot hogy legyen egy kis tartása. Aaaz biztos, hogy bőven több volt, mint 3 kanál, mint amit a recept írt nekem.

Végül épp csak három ujjbegyemmel csippentettem a masszából, amiből nagyobbfajta diónyi labdát gyúrtam, majd ezt lapogattam el a tenyeremben. Számomra ez a technika vált be.

A végén tejföllel leöntve és sajttal megszórva tálaltam vendégem elé. Habár el tudnám képzelni valami főzelékhez feltétként is, ezúttal csak úgy magában (pontosabban sörrel kísérve) eszegettük. Pasik egymás közt. Minek igényeskedjünk?