Honvágycsillapító almás pite

Történt egyszer, hogy Ciccnyognak honvágya lett.
Előfordul az ilyesmi, habár szerintem igazán kitalálhatnák már a védőoltást ellene.
Nem túl vastagak a falak az albérletben, így akaratlanul is hallottam, mit beszélt skype-on az otthoniakkal. Az egyik, amit hiányolt, az otthoni ízek voltak. Példaként említve az almás pitét.
No ha csak ezen múlik, gondoltam, nem lehet az olyan bonyolult. Miért kellene azért Kaposvárig utazni, mikor egy teljesen működőképes és alig szériahibás gasztrobloggerrel él egy fedél alatt? Meg amúgy is... Ahogy Zoltán fejtette ki neki:
- Itthon vagy, baszod!
Gondoltam, meglepem hát vele.

Nakérem, mi kell ehhez? Először is, alma, az internet is megaszonta, meg amúgy is, anélkül elég bajosan képzelhető el az almás pite. Há de nem? Há de de. Amikor azonban megláttam, hogy mennyi (2, azaz kettő kiló!) már néztem egy érdekeset.
Na jól van...
Két kiló alma megpucolása és lereszelése talán nem lesz annyira nagy feladat. - gondoltam. - Majd szép nagyokat veszek.
El is kocogtam a zöldségesünkhoz, azonban ott azzal kellett szembesülnöm hogy az almák valami józan ésszel fel nem fogható módon szőrén-szálán csutkáján-szárán eltűntek. El a Starking, el a Golden, el a minden. Egyetlen ládában kornyadoztak ilyen öklömnyi kis gubacsok. Hogyaszongya "nyári alma". Pedig máskor hogy tele van minden velük. Gyakorlatilag az ember után hajítják. Olyan ez, mint a gomba esete volt a piacon. Amikor kerestem, nem volt, azóta mindenhol az jön szembe. Nincs igazság a földön.
Fájdalmasat sóhajtottam. Már láttam, hogy ezzel a sok kis izével igen rábasztam. Beköltözhetek egy fél napra a konyhába.

Hozzávalók :

Tészta:

• 25 dkg vaj kockamargarin
• 40 dkg liszt
• 12 dkg kristálycukor
• 1 tojás
• fél citrom reszelt héja és leve
• 1 csomag sütőpor
• 1 csomag vaníliás cukor
• 1-2 evőkanál tejföl

Töltelék:

• 2 kg alma
• fahéj
• 2 csomag vaníliás cukor

Nakérem, hát a helyzet úgy áll, hogy konyhai mérlegem az még mindig nincs. Azonban Cicctől tanultam egy érdekes trükköt, miközben körülötte tébláboltam, amíg édességféléket dobált össze magának. Állítása szerint egy evőkanál liszt majdhogynem saccperkábé 2 dekagrammnak felel meg, így tehát mindig annak felekanál mennyiségét kell adagolni, amit a recept ír.
Kurvakényelmes, ugye?
Nem tudom ugyan, hogy ugyanez a cukorra is igaz-e, tekintve, hogy az valamivel súlyosabb, mint a liszt, de azzal kapcsolatban is tartottam magam a szabályrendszerhez. Cukorral úgyse tudom úgy megpúpozni a kanalat, mint liszttel.

A hozzávalókat összedobtam egy keverőtálba. Úgymint: a kockamargarint, a lisztet, a cukrokat, a tojást, a sütőport, a reszelt citromhéjat a levével, meg a két evőkanál tejfölt. Aztán eztet csak összebaszkodtam. Jó alaposan szétnyomorgattam, hogy a margarin szétolvadjon a kezem hőjétől.

Meglepő, ám ezúttal egy elég homogén masszát kaptam, amivel nem kellett annyit szarakodni, mint a hagymás kifli esetében. Se utánlisztezni nem kellett, nem is ragadt... És szép is volt! Ez azért nagy szó!
Ami pedig az illatát illeti...
Na az valami isteni lett! Ha nem tartanék régi barátnőmtől, Szalmon Ellától, nekiálltam volna nyersen zabálni a tésztát. Így azonban csak ültem a konyha közepén, és jó nagyokat slukkoltam tenyerem vanílás tésztaillatából. Hú, de jó anyag vót, bazzeg...

Azt mondta a recept, hogy pihennie kell, úgyhogy behajítottam a hűtőbe, és nekiültem az almapucolásnak.
Magam elé vettem egy kukának kinevezett zacskót, aztán néger rabszolganótákat énekelve nekiláttam. (Nobody knoooooows the trouble I've seeeeeeeen!)

Rossz volt nézni, ahogy a tökéletes almahéjak a zacskóban landolnak. Elvégre ez mégse krumpli, az almahéj is simán fogyasztható. Pusztán abból a megfontolásból, hogy ne pazaroljak, elkezdtem betermelni a leszelt falatkákat.
Állkapcsom folyamatos járatásától úgy éreztem magam, mint egy retardált kecske. Fél kiló almahéj betúrása után aztán kezdtem úgy vélni, hogy ez talán mégsem volt a legjobb ötlet. De az biztos, hogy fél óra alatt több vitamint juttattam a szervezetembe, mint korábban hetek alatt összesen.

Következő lépésként el kellett távolítani a magházat csutkát. Újabb rabszolgamunka... lenne, ha nem találtam volna a fiókban egy célszerszámot.

Az almaszeletelő egyébként egy igen pontos, precíz kis eszköz. Az alma csutkáján gyönyörűen kihasítja, a gyümölcshúst szépen felcikkezi, az ember kezéből pedig épp csak akkora nyesedéket hasít ki, hogy mindenhova dőljön a vér, ám az eleven húsig nem hatol el, csak a felső bőrréteget hámozza meg.
A hozzávalók közé talán a sebtapaszt is be kellett volna írnom...

Hogy ezt hogy hoztam össze... Ne kérdezzétek.
Szerintem elégedjünk meg azzal, hogy pasi vagyok.

Ha még mindig maradt egy csöpp életkedvünk, esetleg a világ élhető mivoltába vetett bizalmunk, akkor nekieshetünk a harmadik monoton melónak (mintha az első kettő nem lett volna elég...) az alma lereszelésének.
Ekkor már enyhén morcos voltam. Arra jutottam, hogy az almás pite legalább két emberes meló. Ha nem három. Áh, faszt, a legjobb kalákában csinálni, és közben kibeszélni, ki kit csípett fel mostanában, vagy melyik színésznőt vinné ágyba hívná meg egy pohár borra. De egyedül a halálos unalom tetőfoka.

Arról már szót sem ejtek, hogy hiába csavartam sebtapaszt az ujjamra, találkozásom az almasavval így is előcsalogatta belőlem az operai falzett hangokat.

Előkerülhetett a hűtőből a félretett tészta.
(Egyébiránt minél több tésztát gyúrok, és minél több izémizét reszelek, annál jobban értem, miért volt a régi falusi szakácsnőknek akkora karizmuk, hogy fél kézzel hazavágnák a hiphophallgató kis köcsögöket, akik edzőterembe járnak proteinport burkolni.)

A tésztát két nagyjából egyforma cipóra osztottam. Mivel a tepsim szánalmasan kicsike, így a két cipót még további kettőbe téptem, de ideális esetben elég a két buci, amit tepsi nagyságúra kell nyújtani. Az egyik megy alulra.
Node!
Előtte a tepsit ki kell vajazni, és jó alaposan megszórni a zsemlemorzsával. Erre lehet ráfektetni a tepsinyi alsó tésztaréteget. Valahol egy kommentben azt olvastam azt olvastam, jobb, ha az alsó tészta valamivel vastagabb, mint a fölső, így én is eszerint jártam el.

Tehát a tepsi alján volt vaj, zsemlemorzsa és egy tésztalap. A tésztán szépen szétterítettem a reszelt almát (a kis tepsiméretből kifolyólag csak a felét) azt megszórtam a vaníliás cukorral, majd az egészet beterítettem fahéjjal.

A fahéjas alma tetejét is meg kell szórni még zsemlemorzsával, és nagyjából kész is. Erre már csak rá kell teríteni a második tésztalapot (szintén tepsi nagyságúra nyújtva.
Megszurkáltam villával, és szépen bekentem a tojás felvert sárgájával.
A széleit benyomogattam.

Számomra is hihetetlen volt, de a hosszú és unalmas robottól eltekintve minden, de tényleg minden zökkenőmentesen zajlott. (Ha a kis balesetemet nem számítjuk.)
Egyetlen feladat maradt: Előmelegíteni a sütőt 200 fokra, (nagyjából saccperkábé négyes fokozat) aztán bedobni 40 percre, és szép barnára sütni.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy nyitogassam a sütőajtót, és állandóan csekkoljam, hogy áll a dolog, úgyhogy elmentem ártatlan járókelőket irtani a számítógépen.
40 perc vérontás után visszatértem, és lőn csoda...!

Az önhittség csúnya dolog, de jónéhány óra szopás után már nem érdekelt. Megveregettem a saját vállam, és látványosan hanyattestem magamtól. Főleg, miután felszeleteltem, meghintettem porcukorral, és meg is kóstoltam. Na akkor aztán tényleg büszke voltam magamra. Ugyanis igencsak kibebaszott kurvajó lett. 

Ciccnyog sokáig dolgozott, úgyhogy Zoltánnal betermeltük az első tepsivel. Írmagja sem maradt. A második sütésből azonban már hagytunk lánylakótársunknak is. Ha már egyszer neki készült eredetileg... Pedig meg tudtuk volna enni. De még hogy!
Este aztán következő párbeszédet hallottam az ajtómon kívül:
- Na, aztán ilyen a pite? - kérdezte Zoltán.
- Fú, nagyon szar! Ne egyél belőle! Feláldozom magam, nehogy bajod essen!
- Megtarthatod, én már délután telezabáltam magam.
- Nem is adnék belőle.
Szóval annyira rossz tényleg nem lehetett...