A szívatós hagymás sörkifli

4 évig laktam haverokkal egy másfél szobás albérletben az egyetem alatt.
Egybenyílóban.
Az aztán érdekes időszak volt. Négy ivarérett kan 40 négyzetméteren nem épp ideális lakókörülményeket hoz létre. Azonban a sok szívás mellett volt egy fénypontja az életünknek: Amikor évente egyszer kaptunk egy nagy zacskó hagymás kiflit Toys anyukájától.
Hogy ez hogy alakult ki, hogy csakis évente egyszer, szeptemberben részesültünk ebből a szeretetcsomagból, azt ne kérdezzétek. Ritkaságánál fogva azonban egyfajta legendává vált a hagymás kifli, ezért úgy vártuk a szeptembert, mint a megváltót.
Aztán most, mikor épp dühödten kerestem a neten a sváb hagymakrém receptjét, amivel az egyik barátnőm két éve hiteget (mármint, hogy készít nekem) szembejött a sváb hagymás sörkifli receptje. Feltámadtak az emlékek. És mivel a care package-ből többé már nem részesülök, egyetlen megoldás maradt: Magamnak kell elkészítenem.

A csokitorta óta nem merészkedtem igazán a sütő közelébe. Korábban kísérletezgettem ilyesmivel, de arra jutottam, hogy bár imádom a péksüteményeket, a pékszakmát nem nekem találták ki. Mindazonáltal a gasztrobarbárkodáshoz kell némi bátorság meg kezdeményezőkészség is, nemdenem? Úgyhogy amikor egy könyvesblogger barátnőnkjelezte, hogy átugrana délután a párjával egy könyvért, úgy gondoltam elkészítem afféle vendégváró falatkának.

Hozzávalók:

• 30 dkg finomliszt
• 30 dkg grízes (fogós) liszt 
• k.b. 1/2 l tej (v. amennyit felvesz, hogy rugalmas tésztát kapjunk)
• 6 dkg vaj
• 2 tojássárgája
• 3 dkg friss élesztő v. 2 tk szárított
• 1,5 tk só
• 2 tk cukor
• 5-6 vöröshagyma

Ránézésre nem annyira hűdeizé. Mégsem emlékszem, mikor szívatott így meg utoljára kaja.
Eleve, ahogy kezdődött. Aszonta a recept, hogy fele sima, fele fogós (grízes) liszt.
Itt kezdődtek a problémák. Mé? Lisztből többféle is van?
No de van bizám! Mindenféle hülye kódnevekkel vannak jelölve. Amikor megálltam a boltban a lisztespolc előtt, azt hittem, megzavarodom. Végül aztán a Best Friends Forever55-ös réteslisztet kaptam le, és imádkoztam, hogy az legyen, ami nekem kell. Mindenesetre a sima BL-55-ös ből is hoztam egyet, mert emlékeim szerint abból kifogyóban voltam.

Első körben még oké volt a dolog. Feladatom mindössze annyiból állt, hogy a pici darabokra tördelt élesztőt némi langyos tejjel és egy kiskanál cukorral felfuttassam. Félre is tettem egy tányérban, és magára hagytam, hadd elmélkedjen nyugodtan a világ dolgairól, az olajárváltozásról, ilyesmiről.

20 perc alatt gyönyörűen felfutott. Legalább a háromszorosára dagadt, és mindenáron ki akart mászni a tányérból, hogy elszabaduljon, és elfoglalja a világot. Az élesztőgombák tették a dolgukat rendesen, pedig az interneten azzal riogattak, hogy 'bezzeg ezek a mai élesztők már nem, csak a régiek...'

A többi hozzávalót összekészítettem egy keverőtálba, majd közöltem a kuktával, hogy az ő segítségére ezúttal nem tartok igényt. Nem mindig készülhet máj a konyhámban.
Csalódott volt.

Most jött a nemszeretem rész, amikor könyékig bele kell mászni a dzsuvába. A tészta nekem nem barátom. Valahogy sosem tudom eltalálni az arányokat, nem tudom megállapítani, hogy akkor ez most mennyire ragad, ennyire kell-e, jó-e így egyáltalán... Vagy túllisztezem.
Meg még manuálisan össze is dolgozni... pasi vagyok kérem, a karszőrömbe beleragadnak a tésztadarabok! Hát ez se nekem való.
Burzsoáék persze belebaszhatják a robotgépbe.
Októberben szülinapom.
Meg jön a karácsony is.
Csak úgy mondom...

Sok anyázás után aztán végül csak bekevertem a tésztát. Amibe persze hogy kevés lett megint a recept által írt liszt. Vagy pedig a tej volt túl sok. Szóval ezt is érzésre kell. Az a lényeg, hogy ne ragadjon.

Félretettem ezt is, hadd keljen meg szépen. Legalább a duplájára.
Ahogy vidéken mondanák: Fégyün ez, mint randa jány a bányábul.
Vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem pontosan a szólásmegaszondásra.

Ezalatt a hagymát vajon megpirítottam.

Amikor a tészta jó lett, leszórtam az asztalt liszttel, aztán (nyújtófa híján) egy üres cideres üveggel kinyújtottam a tészta egyik felét. Aztán anyáztam, mert ragadt. Fölvakartam. Lenyújtottam. Megint ragadt. Újra liszteztem. Repeat process, loop, infinite...

Amorf amőba lett, nem beszólni!
A továbbiakban megint elkövettem azt a hibát, hogy hallgattam a receptre. Az ugyanis azt írta, hogy szép egyenletesen el kell oszlatni rajta a hagymát, aztán háromszögeket vágni a tésztából, és felcsavarni kifli alakra.

Hittem neki...

De hát ez hülyeség...
Eleve a vajas hagymát nem lehet normálisan, egyenletesen elolszlatni a tésztán. Ez már fizikai képtelenség.
A másik, amivel bajom volt, hogy ha mindenhol hagyma volt, a kifli formába felcsavarodás során a fele kiszóródott. Ráadásul a tésztám még mindig ragadt, nem akart normálisan feljönni, úgyhogy fogtam, újraliszteztem, újragyúrtam, újranyújtottam az egészet, így a hagyma magába a tésztába került bele. Így a nagy nehezen már felcsavartakból lett töltött- illetve az újakból kevert hagymás kifli is.

A tészta második felénél, az új sütetnél már okosabb voltam, és kiskanállal adagoltam a hagymát a közepébe, és úgy tekertem fel. Egy fokkal jobb technikának bizonyult.
Aztán sütőpapírra tettem, és felsorakoztattam őket a hőkamrába vonulásra.

Csúnya, amorf lett az első adag. Minden bajom volt vele, de ekkor már nagyon nem érdekelt.

Megnéztem a receptet, mithogyantovább. Hogyaszongya:

sütési hőfok: 190°C

sütési mód: alul-felül sütés

A macska érdeklődve nézte, ahogy a padlón fetrengve röhögtem. Hőfokbeállítás? Sütési mód? Ehhez olyan sütő kéne, ami ilyen extrákat tud. Megkentem a kifliket tojásfehérjével, bekúrtam az előmelegített hármas fokozatra, szt jóvan. Közben imádkoztam, hogy a lángot egyáltalán érdekelje, merre tekergetem a gombot.

Aztán ahhoz képest, mennyi bajom volt vele, nagyjából és többékevésbe egész igényes végeredményt is sikerült produkálni.

- Fú, nagyon király a tésztája - mondta Ciccnyog.
- Ne szokj hozzá. Egyhamar nem fogom újra megszívatni magam - morogtam, miközben két pofára tömtem magamba. - Legalábbis amíg nem szerzek robotgépet.

Egy kis kaprot bekevertem sóval és tejföllel, ezt adtam hozzá mártogatósként. Csak hogy azért mégis már na.
Legalább nyolcan ettek belőle. Az elismerés egyöntetű volt. Ki se nézné az ember, mennyit kell szenvedni egy olyan apróságért, amit a jónépek 2,5 (+- 1-2) perc alatt elpusztítanak.
Újdonsült tiszteletem a háziasszonyoké.